Petri György: Vagyok, mit érdekelne (részlet)
Mikor nem írok verset: nem vagyok.
Illetve úgy mint hulla körme és haja,
valami nő tovább, de nincsen valaki,
nincs centrum, én, nincs „szervező közép”.
A versen kívül nincsen életem:
a vers vagyok. Tehát elég ritkán vagyok,
s elég ritkás, fogyatkozott e létezés:
füstölés, vedelés, szerelmeskedés, néha főzés
– az is mind ritkábban. Torkig vagyok,
és ez paralizálja a kulináris képzelőerőmet is.
Persze egy fácán vagy egy őzgerinc,
vagy egy egészen zsenge, rózsaszín malac,
citromszelettel a szájában egybesütve,
netán lazac – az ilyesmik még lázba hoznak,
fokhagymával pirított osztriga (persze csakis
aznap halászott, friss sellőpicsa).
De ez sem old meg semmit igazán. Mert igazából
mégiscsak költő volnék – hogyha lennék.
Átmenetileg a politika megoldásnak tetszett
(na, hogy tetszett az túlzás: annak tűnt).
Aztán kitetszett, hogy csakis elméletileg érdekel:
az elméleti politizálás meg… mit mondjak,
olyan mint zokniban lábat áztatni. Hiába:
költő vagyok. (Ez nem kérkedés, inkább diagnózis.)
És mi az, hogy „mit érdekelne…”?
Hát mégis, mi a frászkarika érdekelne?
Persze van Mari, meg néhány tűzönvízenát barát,
de nékik is csak mint költő létezem,
illetve én csak ilyeténképpen tudok létezni számukra.
Költőnek lenni: örökös rettegés.
Hátha ez az utolsó. Ez a jutalomjáték.
Nos, ilyenek a profi kínjai – ha költőnek
küldetett el e lélegző világra.
Ha kivénhedt, nem lehet edző, szakértő, manager,
nem eszközölheti a stadionban
a kezdőrúgást.